Név: Zuboly Fanni
Nem: Nő
Testalkat: Nem egy csontos alkat; egézségesen telt, a túlsúlyhoz viszont köze sincs; korához képest átlagos magassággal bír
Vonások: Tipikus gyermekiesség; kerek arc, mindig mosolyra konyuló ajkak, szinte nevető tekintet
Szem: Barna, nagy, kifejező; ahogy az általában ebben a korban szokott lenni
Haj: Sötétebb árnyalatú szeménél, állig ér, mindig ápolt
Általános öltözet: Egy hófehér, vastag pulóver, és egy vörös, majdnem térdig tartó enyhén hullámos mintázatú szoknya, végén bordó csipkemintázattal; nyakában általában egy szürkés sál található, lábain kék, csíkos, hosszúszárú zoknit és hószín cipőt hord. Kabátot ritkán húz, hiszen általában falak között marad.
Első benyomás, kisugárzás: Nyolc-kilences éveiben járható leányka; általában bolondos, játékos, szinte sosem mutatkozik dühösnek vagy szomorúnak. Aki csak meglátja, általában ellágyul a szíve, és valami kellemesre emlékezteti - hiszen manapság olyan ritkán látni igazán vidám alakokat, mert mindenki el van foglalva az önsajnáltatással, vagy a rohanó életével. Fanni a mának él, legalábbis ez tükröződik vissza viselkedéséből.
Leírás: 1993.04.02. - A bolondok napja után jött világra Budapesten a leány. Az anyja, Zuboly Hajnalpír Krisztina boszorkány mivoltával szemben logisztikai feladatokat lát el a fővárosban; munkája és beosztottsága révén ritkán térhet haza - és mivel az apja, Zuboly Viktor egy rezervátumi gondozótársaság tagja, aki szintén sokáig marad távol, gyakorlatilag soha nem jön össze a család, csak talán vasárnaponként. Ennek az lett az eredménye, hogy Fanni elszórakozott a saját játékaival, és az általa kitalált világban élt. Egy nap, 2002 tavaszán, egyedül maradt odahaza; szülei dolgoztak, a bátyja iskolában volt, a hozzá kirendelt vigyázó is késett és mivel odakint csodaszépnek tűnt az idő, a kislány átlépte maróti házuk küszöbét, és elindult a nagyvilágnak. Végigtáncolt a macskaköves járdán, és nagy szemekkel nézte a furcsábbnál furcsább kirakatokat és házakat. Amelyik nem tetszett neki, elképzelte máshogy, felnevetett és továbbállt. Miután a főutcákat végigrótta, benézett a sötétebb helyekre is - nem félt, sőt, izgatottság és kíváncsiság lett úrrá rajta, ahogy a semmiségben halk motoszkálások mivoltját próbálta meghatározni. A kalandvágy ... hiába, a kicsiknél, még talán a tapasztaltabbaknál is felüti rút fejét és súlyos hátrányt okoz. Bár jóesetben senkivel se találkozni ilyen helyeken, a kislánynak valószínűleg horoszkópilag balszerencsés napot jósoltak a csillagok; egyre inkább úgy érezte, valaki követi, így lelassította a lépteit, hogy rátaláljon. "Milyen aranyos gyermek ... de vajon hol vannak a szülei?" A mély, mégis bársonyos férfihang mögüle jött, de amikor megfordult, már a háta mögött állt az ismeretlen, a lány vállán pihentetve jobbját. Hihetetlen gyorsaság, vagy többen vannak? A kicsi nem tudta rá a választ, nem is érdekelte. Volt egy sejtelme, hogy bajban van, így előre próbált lépni, de teste nem engedelmeskedett. "Semmi baj, én majd kezelésbe veszlek." Utána nem is emlékezik többre, csak hogy fájdalmat de mégis kéjt érez s egy mondat ismétlődik a fejében: "Milyen dramatikus...". Mikor feleszmélt, két felnőtt állt fölötte, mögötte egy kisebb tömeg. Fájt és zúgott a feje, a nap már lement, mindenki őt vizsgálgatta, utána felemelték, és ... itt megint kimarad egy foszlány ... sikítva ébred fel ismét; tűt nyomtak a vénájába - súlyos vérveszteséget szenvedett, a bőre pillanatnyi sápadtságot öltött fel, de a nyakán lévő sebet senki se látta meg, mert a sál ottmaradt. Ezek után ott gondozták, etették mindenfélével, de a lány ízlését nem tudták eltalálni, és mindent visszaköpött. A szülei nem néztek többet felé, úgy hitték, meghalt, a bátyja viszont bejárt rendszeresen hozzá, és nyugtatgatta húgát hogy minden rendbe fog jönni. Nem jött, sőt, sokkal rosszabb is lett; egyik éjszaka Fanni rátámadt az egyik gondozóra. Magánkívűl volt, így jó négy ember kellett, akik lefogják, és még kettő, akik egy sikeres altatót beadták neki. Ezután az eset után végre rájöttek a lány valódi kilétére, de nem tudtak vele mit kezdeni; a vámpírkölyök egyik éjszaka hallotta, hogy az itt dolgozók arról tárgyalnak, hogy benntartják, vagy inkább megölik; ezt nem tűrhette, így hirtelen eltűnt az intézetből. Ahogy ismét Marót utcáin sétált, egyszeriben felismert mindent; ő egy senkiházi vérszopó, mindenki az életére akar törni, a szülei lemondtak róla, a bátyja nem képes elfogani, és nincsenek barátai. Ez a tudat egyszerre kitépett belőle valamit, és helyére őrületet szült. Mégis ... mégis a testvére volt az egyetlen hozzátartozója. Fel kell keresnie, és legalább a közelében maradni. Körülnézett, majd meglátva a magas tornyokat, annak irányába indult. Ahogy meglátta közelebről az óriási kastélyt, nem érzett kétséget affelől, hogy megtalálta a helyet. Csöndesen besurrant, és az Alagsorokban egy üres terembe befészkelte magát. Ott zengi tovább máig a halál dalát ...