Szereplők:

Kondi Fidó

Kondi Fröccs

Kondi Szőrnincs

Friczi Szeder

Majom király

Ég a nap melegétől a vérfarkas torz haja,
Tikkadt bolhanyájak legelésznek rajta.
Nincs egy árva hajszál a kóc rengetegben,
Nincs egy tenyérnyi agy mamlasz nagy fejében.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét ghoulka,
Hortyog, mintha mesterük éppen nem gyulladna,
Hej, pedig kopaszan, vagy félig hamusan,
Nagy szőr vagy hajcsomók heverésznek ottan.

Ösztövér vámpírka hórihorgas foggal,
Mélyen néz a kútba, s benne vizet kutat.
Óriás szúnyognak képzelné valaki,
Mely az öreg föld vérit most szíja ki.
Válunál a vödrök szomjasan delelnek,
Rozsdáik hadával háborúra kelnek,
De felült Mackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen a vérfarkas hajára.

Egy, csak egy farkas van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, s égve
Szörnyű szekérrúd reng bazinagy vállán,
Pedig még egy sebhely sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul,
Azt hinné az ember; élő tüzelőfa,
Hiszen vállán tovább ég a szekér anyaga.

Csúf öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd a társad ott horkol boglya hűvösében,
Nyelvel a csupasz bolha is a földön hemperegve,
A világért sincs most vérszívó kedve.
Vagy sohasem láttál olyan forgószelet,
Mint az, ami mindjárt elröpít tégedet,
És  az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha többezer légy zümmögve tombolva?

Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri,
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke falka indul, büszke vezérük kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sohajtás az ifjú szívéből,
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha falkavezérük halandó páncélban volna.

"Csúf magyar farkasok, undorító férgek,
Miért vagytok itt, Birtokom kell nektek?
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Vámpírfejet szedni véres koszorúba?
Mentek-e grófra? Mentek-é Hercegre?
Nekik jónapot kívánni örökre?
Hej! Ha én is, én is köztetek lehetnék,
Hej, ha soraitokban én is veletek mehetnék."

Ilyenforma Kondi Fidó gondolatja,
Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja,
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Nem verő szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; Fröccs is, idióta bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint régi barátja,
S míg ő ghoulokkal gyüjt, zabál egy sorban,
Gőgösen henyél az a Herceg udvarában.

Itt van már a had, Friczi nádor hada,
Itt kevély hadával Friczi Szeder maga,
Délcegen megűli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját.
És utána nyalka, büdösszagú legények,
Tombolván alattok cifra nyergű mének,
Nézi Fidó, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj a napi égésben.

"Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Dunára?"
Kérdi Friczi hetykén, csak amúgy félvállra,
De Kondinak a szó üres fejébe nyilallik,
És olyat kondul rá, hogy kívűl is hallatszik.
"Hm, paraszt én!" Emígy füstölög magában,
"Hát ki volna úr más széles e határban?
Kondi Fröccs talán, az egérlelkű bátyja,
Ki Majom királynál fenn a tányért váltja?

Én paraszt? Én?" - még mindig csak idáig jutott,
Kondi Fröccsre szörnyű káromkodás volt.
Azzal az égő fát könnyedén forgatja,
Mint csekély ágacskát véginél ragadja;
Hosszan, görbén tartja egykezével,
Mutatván az utat, hol Dunára tér el,
S mintha fémmé volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen az elégő szálfa.

Nádorispán látja Kondit a fával, 
És elámul rajta mind egész falkával,
"Farkas ez magáért" Friczi mond "akárki,
Nos kutyák, csalánra,  hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt az égő rúdat,
Amellyel mutatja e korcsunk az útat?"
Férges és gyalázat; zúg és dong mindenki,
Egy paraszt farkassal még sem áll ki senki!

De ki vína bajt a földi háborúval,
Szélvesztes, zimankós napocskás borúval?
És ki vína Isten vizes haragjával,
Rövid, egyenes, fagyos nyilával?
Mert csak az kössön be Kondival, ha drága
S nem megunt előtte Isten csúf világa;
Jaj-dejó annak, aki jut kezébe,
Kétszáz éve meghalt anyjának is visszarí ölébe.

Elvonúl a falka rövid furcsa sorban,
Kondiról beszélnek az egész táborban;
Mindenki mondd neki nyálasat vagy férget,
Mindenik vetít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: "Fajtárs! Miért nem jősz csatára,
Ily farkasnak, mint te, ott van ám nagy vérára,"
Másik szánva mondja: "Csúf öcsém, be nem kár,
Hogy apád sánta volt, s te is az maradtál."

Elvonúl a tábor, csillapul haragja,
Ezt a por elhordta, azt a szél takarja,
Kondi meg nembúsan hazafelé baktat,
Negyvenötös lábnyomától messze reng a parlag.
Mint fodros bikáé, olyan a járása,
Mint a balfék éjfél szeme pillantása,
Mint a sértett barom, fú veszett(ség ellen beoltott) dühében,
Csaknem összeroppan a tüzes rúd kezében.

Második kornyikálás


Így vesződék Fidó, sült, mosolygós búban,
De van olcsó dolog otthon Kisfaluban:
Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,
Nagy kolonc integet a kút méla gémén.
A disznó-nép röhögcsél, bárány borjú béget,
Óriásmarha-nyáj közt van ártatlan ítélet,
A feketecseléd közt a beteg sem lusta,
Holmi nagy vásárnál népesebb a konyha.

Egy cseléd savat tesz félfüles bögrében,
Mely ha forr a tűzön, s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollai letörli, bocskorát leváltja.
Van, ki a nagybárányt félti izzadástul,
S gyapotját lerántja, mégpedig szálastul,
Más a vékonyfejű nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól törékeny csontváza.

Másik a fél gólyát láng felett hintálja,
Szőrit kés lapjával bőrig borotválja,
Bort ez hordóban, az fecsektömlőben,
Kenyeret hoz amaz tölgyfa rekeszekben...

- Mit jelent e hó-hű gyászos özvegy-házban,
Hol a dánom-dinom ritkán van szokásban?
Kondi Szőrnincs most van-é torja,
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán felgyújtotta gyászos özvegye ágyát,
S másnak adta élte rothadó virágát?

Nincs halotti tora Kondi Szőrnincsnének,
Holdja sem derült fel új mennyegzőjének, 
Másért sütnek-esnek, másért hajlonganak,
Fröccs van itthon, első szülötte a farmnak.

Kondi Fröccs nagy úr - volt. Sok becses farkasa
Vámpír feje temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres ghoulja,
Sok nyerítő pónija, nagy sereg macskája.
Látogatni jött most, nyolc-ketted magával,
Enyhén sáskaféle pusztító fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölélni,
Más felét magának zsebébe tenni.

Fröccs az édesanyját langyosan köszönté,
Bár ez a lelkét is majd elébe önté!
"Hát a másik hol van?" savanyúan kérdi,
Senki sem hinné, hogy csúnya öccsét érti.
"Vámpírghoult hord szegényke, künn a béresekkel,
Hívatom - " de Fröccs úr ezt rikoltja: "Nem kell!"
Nem kell! És e két szó úgy koppan anyjának,
Mintha szívébe nagy bárdot mártanának.

Nem kell? - Ím azonban, kelléken, hivatva,
A fiú beoppan; szíve égő katlan,
Belsejét még most is fúrja, harapja,
Szégyenítő búja, búsitó haragja.
Mégis, mindemellet - mily Káin csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Kondi Fröccsre szája:
Lelke gyűlöletén gyengét vesz valami
Valami - honnan tudjam én, hogy mi.

Amint látja Fröccsöt, hirtelen, váratlan, 
Karja ölelésre nyílik akaratlan,
De az eltaszítja testvérét magától,
Gőgösen fordul el korcs farkasától.
A szegény anyának könny tolul szemébe,
Vámpírfiának sírva lép elébe,
Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de Fröccs korholja durván:

"Úgy anyám! Kecsegtesd ölbéli ebedet.
Ójad fúvó széltül drága Gyermekedet,
Mártsad tejbe-savba, mit se kímélj tőle,
Majd fertőző vérszívó válik úgy belőle.
Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a véres ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

Így nevetted mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy gyáva.
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel itten-ottan,
Noha bírna dolgot, mert erős, mint marha.
Most teheted ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére..."
Szóla Fröccs, s kitoldá a szót egy kacajjal,
Melyre Fidó felbúg éles, rövid jajjal:

"Áldás és igazság minden főnév szádban!
Egy betű való igaz, Kondi Fröccs a vádban.
Nem tudom, mi lappang, bokrodnak megette,
Úgy szeressen Káin, ahogy engemet te!
Csúf vagyok parasztnak, csúf vagyok vitéznek,
Béresek között is undorító személynek,
Forr a májad, hogy más is márt veled áldozatodba,
Vesztenél ha tudnál, egyetlen szívásba.

Azért, hogy senkinek fog alatt ne legyek,
Megbánom én, igen, akár ma elmegyek;
Két mérföld a világ, erre is, arra is,
Megbánom én, igen, elmegyek én ma is.
De ami az enyém, azt elviszem innen,
Add ki, vámpír, tüstén, ami engem illet;
Add ki az örökömet; pénzt, áldozatot, fegyvert,
Azontúl - Káin áldjon minden embert."

"Itt a juss, korcs; ne mondd, hogy ki nem adtam!"
Fröccs kiált, és arcúl csapja, szintúgy csattan.
Kondi Fidónak sincs ám szúnyogepéje,
Bosszúállás lelke reppen beléje.
Szeme, mint a szálka, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle szálfa buzogánya,
Fröccs ijedve hátrál, idevan egészen,
E csapás utolsó földütése lészen.

S Fröccsöt e csapással koporsóba tennék,
Káin kenyeréből hol többé nem ennék,
Hol mint egy repedt hulla deszka közé kötve,
A Gyehennáig ott maradna, vagy akár örökre.

De midőn öccse épen megrohanja,
Elsikoltja magát, s közéjük fut anyja,
Testével takarja Fröccsöt, és úgy védi,
Pedig nem is Fröccsöt, hanem Fidót védi.

Most a szörny gyermekének karját elereszté,
Fejét és szemeit búsan lefüggeszté,
S mintha most ocsúdna fel egy zavaros álomból,
Tántorogva ment ki a farkasi házból.
Méne elbusulva, némán haragjában,
És leült az udvar távolabb lyukában,
Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,
S zokogott magában, de senkisem hallá.