Vámpír vitéz


Első ének

Tüzesen süt le a nagy kereszt sugára
a templom tetejéről a mágusiskolára.
Fölösleges dolog sütnie oly' nagyon,
a diáksereg úgyis kihalófélben vagyon.

Vacsora vágya ég kárhozott szívében,
Úgy okítja diákját a folyosó végében.
Tantermében nyája míg szerte heverész,
Ő addig szobájában vércsapján legelész.

Tenger kislány visít  megszállottan körötte,
Amíg a sok rosszcsont esszéit körmölte.
Egy méterre folyt tőle a vérpatak,
éjfélkék szemei odaragadtanak.

De nem ám a patak vérvörös habjára,
Hanem abban egy vörös kisleányra.
A vörös kislánynak vékony nyakerére,
Szép hosszú hajára, pulzáló vérére.

Kisleány garbója félig le van hajtva,
Mivelhogy szemfogakat vár a sápadtfehér nyakba.
Kilátszik messziről két szép erecskéje,
Messalin vitéz gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött megpihenő tanár
Manassé Messalin az, ki lehetne más?
Ki pedig a vérben esszéjét firkálja,
Carietta White az, kedvenc tanítványa.

"Tantermem gyöngyháza, legkisebb vérbábja!"
Manassé tanárúr így szólott hozzája.
"Jöjj ide hozzám, hisz élőholt világon
Kizárólag csak belőled vacsorázom. *1

Vesd reám sugarát macskaszemeidnek,
Gyere ki a vérből, hadd csapoljalak meg;
Gyere ki a parkba, csak egy pillanatra,
Rácsókolom fogam kitekert nyakadra!

"Tudod, Mancsi szívem örömest kimennék,
Ha az életemről most rögtön lemondanék.
De nem sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,
Kitagadnak a társaim ha nyalizok a tanárnak."

Ezeket mondotta a vörös ex-prefektuska,
S a muskátlikat egyre serényebben hozta.
De az élőhalott felkel a sírjából,
közelebb megy hozzá, s manipulálva így szól:

"Gyere ki vércsapom! Gyere ki Kelyhecském!
A vérvevést, szenvedést mindjárt elvégzem én!
Aztán a házvezetőd sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy vámpírod halálra epedjen."

Elcsalta a leányt rémes beszédével,
Átfogta a torkát mind a két kezével.
Megharapta nyakát nem egyszer, nem szászor,
Aki nagyon jó matekos, azt tudja csak, hányszor.


Második ének

Az idő aközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este,
Dúlt-fúlt Carriekének gonosz házvezetője,
Hol marad, hol lehet oly soká Carriekéje.

A Bájitaltan tanár eképp gondolkodott,
Követték ezek a szók a gondolatot:
(S nem mondhatni, hogy vígan ejtette ki.)
"Megnézem mit csinál! Ha pasizik: jaj neki!"

Jaj neked, Vöröske, szegény árva kislány!
Hátad mögött van már a méregkverő boszorkány.
Pálcája feltűnik, s átka feltárul,
S ily módon riaszt föl a szívás mámorábul:

Eszetlen teremtés, éjfél-szemek bábja!
Ilyet mersze tenni szeretőd kárára?
Lopod a napot, s virágkertészkedel?
Nézze meg az ember, s tüstént átkozza el!

"Hanem most már elég, hallja-e Moody prof,
Fogja be a száját vagy majd szárazra szívom,
Ugy merje Carriet egy szóval bántani,
Hogy nyakába marnak megmaradt fogaim."

Reszkető vércsapja védelmezésére
Eképp fakadt ki a Nyáj bátor őrzője,
Azután haragos pálcával fenyegetve,
Az elmondottakhoz e szavakat tette:

"Ha nem akarja, hogy megöljem kedvenc tanítványát,
Meg ne illesse ezt a gazdag párát,
Úgyis töri magát, kalandozik eleget,
És mégsem kap, száz pontnál egyebet.

Most eredj, Carriekém, Megvan még a véred,
Hogy tovább élj, s szólj ha rosszúl bánik véled. -
S Cyg,  ne akadjon fönn azon, mit más csinál,
Hisz ön sem volt jobb Piton protkójánál."

Manassé Messalin fölkapja halottját,
S sebes léptekkel ment keresni Nyáját,
Nagy újdonsült dühével most vette csak észre,
Hogy imitt-amott lecsöppent az étke.


Harmadik ének

A nap akkor már a földet érintette,
Mikor Mancsi a Nyájt félig összeszedte,
Nem tudja, merre lépett meg másik fele,
Vámpír-e vagy farkas, ami elment vele?

Akárhová lett az, csakhogy már odavan,
Búsulás, keresés minden haszontalan.
Most hát mihez fogjon? Nekiszánva magát,
Hazafelé hajtja a megmaradt Nyáját.

Majd lesz neked Mancsi... vacsorád lesz neked!
Jóllakottan kullogva gondolta ezeket.
Nyájamnak a fele úgyis még megvan,
A Herceg agyilag meg eléggé zakkant.

Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott;
Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput.
Kapu előtt állt az indulatos falka,
Szokás szerint a nyájt zabálni akarta.

"Sose olvassa azt falkavezér uram!
Mi tagadás benne? Az egészet ma nem hoztam.
Nem szánom, nem is bánom, de már nem tehetek róla,
Hogy áldozatot nem tudtok keresni saját magatoknak."

Falkája meg ezt a feleletet adta,
Miközben vicsorgott s a torkát majd' átharapta:
"Ne bolondozz, Mancsi, a répa nem étkem,
Amíg jó dolgod van, nem adom a vérem."

Kisült, hogy korántsem tréfaság a beszéd,
A falkavezérnek majd elvette eszét,
Mancsi gazdája bőg, mint aki megbőszült:
Keresztet, keresztet! Szívén szúrd keresztül!

Jaj, a zsivány! Jaj, a napozásra való!
Hogy vágja le mind a két fogát az olló!
Ezért szolgáltalak, ezért etettelek?
Örökké kerüld el a hálókörleteket!

Porladj el előttem, többé ne lássalak!"
Mancsi vezéréből így dőltek a szavak;
Fölkapott hirtelen egy keresztvégű rudat,
A keresztes rúddal Mancsi után szaladt.

Manassé Messalin elfutott előle,
De korántsem azért, mintha talán félne,
Protekciós gyerek volt ő, két hülyén kitett,
Noha nem lopott még templomból vizet.

Csak azért futott, mert sötéten látta,
Hogy lassan eljön a reggel napsugárja,
S ha porladásra kerül a dolog, az porladjon,
Ki mindig az ő véréért kuncsorgott?

Futott, míg a ruhájából gazdája kifogyott,
Azután ballagott, megállt, meg néha porladott,
Jobbra is, balra is, s mindevvel mit akar?
Nem tudta, mert fejében nagy volt a porvihar.


Negyedik ének

Mikorra a patak vize vörössé lett,
Melybe két ember hullája vérzett,
Mancsi Carriekéék hálókörletje alatt vala,
Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda.

Megállt, elővette méregdrága pálcáját,
Kezdte rajta varázsolni legjobb falbontóját.
A harmat, mely ekkor ellepett fűt, bokort,
Tán a fal leeső törmeléke volt.

Carrieka már aludt. A szoba eleje,
Volt yár idejében rendes fekvőhelye.
Fekvőhelyéről a jól ismert bontásra,
Fölkelt, lesietett Mancsi látására.

Mancsinak látása nem esett kedvére,
Mert megijedt tőle, s így órdított véres képére:
"Mancsi lelkem mi lelt? Miért vagy oly halovány,
Tán nem napoztál eleget egy strand szállásán?"

"Hej Carriekém! Hogyne volnék én halovány,
Ha vámpír voltom nem kívánja a por-állományt..."
"Mancsikám, látásod úgyis megrémített,
Hagyd el a fenébe ezt a röhögtető beszédet!"

"Utósszor látlak én, szívem éjszakája,
Útosszor bontom én itt faladat,
Utószor őrítelek, útosszor szívlak,
Örökre elmegyek, örökre élve hagylak!"

Most a halhatatlan mindent elbeszéle,
S lebontotta a falat teljes egészében,
Ráborult kedvesére, mégegyszer megcsapolta,
Majd felállt, és beszélni kezdett elfordulva.

"Most hát, szép Carriekém! Most hát édes bábom!
Káin áldjon meg, gondolj rám, miközben álmodsz,
Ha látsz száraz hullát a nap által égetve,
Bujdosó vámpírod jusson majd eszedbe."

"Most hát, Messalin tanár, tűnjél már el!
Aludni akarok, a francba ezzel!
Ha látsz lehajlott virágot útközepre vetve,
Miattad kialvatlan nebulód jusson majd eszedbe."

Elváltak egymástól, mint bolhától a görény,
Carrieke végre lefeküdve henyélt,
Manassé meg tovább indult, végre,
Nyugodalmára befogta száját kis Kelyhe.

Indult; nem nézte egy szemmel sem, hol az ut?
Neki úgyis mindegy volt, akárhova jut,
Fütyörésztek a kis rigók mellette,
Ledobta őket egy kővel, mivel idegesítette.

A Martion messzire volt már háta megett,
Nem látta lobogni a nebulóhegyeket,
Mikor utoljára megállt, s visszanézett,
Nem látott mást, csak ünneplő diáknépet.

Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna őt nagyon órdítani.
Rohadtul éhes volt, és majdnem Őrjöngöt,
És még a továbbjutás ügyében sem döntött.

Ballagott, ballagott a hangos éjszakában,
Minden madár őt idegesítette halálra,
Ő ugyan őket gondolta őrjítőnek,
Pedig Carrie volt az igazi idegesítője.


*1 Csak belőled vacsorázom: Rohadtul hazugság. A főhősünk nem válogat... ez csak bók.