Az óra hangosan a tizenkettőt elüti,
Eltűntetve a nappal utolsó nyomait,
Miért reszketsz, kedvesem?
Tán ezt váltja ki a vörös szem?
Vagy mert érzed, hogy közeleg egy olyan perc,
Amin túl már engem nem szeretsz?
Mit választasz? Örök létet, s Káin átkát,
Vagy az egyszerű, gyors halált?
Válaszolj, ha beszélek hozzád, halandó!
Nyöszörgésed kiábrándító.
Gyere ide mellém... értetlen arcot vágsz,
Talán a vámpírlétre nem vágysz?
Ide az ölembe... eddig bizalmasabb voltál velem,
Talán történt valami, kedvesem?
Ne félj, nem fog fájni... csak egy kicsi szúrás,
És az érzéssel egy másik világba jutsz át...

Hova rohansz? Az ajtó zárva, és a hatodik emeletről,
Kiugrani nem fogsz, tapasztalataim vannak erről.
Torkodat fogva hallom, ahogy pulzál a szíved...
Gyönyörű dallam füleimnek.
Egy....kettő...három...egy..kettő..három..
Egyre gyorsuló...
Egykettőhárom...egykettőhárom...
Évekig elhallgatnám, de addig sajnos nem lélegzel,
Megszűnik a verő ütemek,
Érzem, hogy reszketsz, és félsz,
Ezekszerint te tudod, hogy reggel már nem élsz?
Felemelve tégedet, érzem, pihekönnyű tested,
De hallom, ahogy a vér kering benned,
A számomra életet adó vitae...
Átölellek, te megnyugodsz, s szavaim: "Szeretlek",
Ezt hallva, óvatosan belédharapva megremegsz,
Majd felsóhajtasz. Nehéz, és kemény sóhaj ez,
Különös, kellemes érzés borzongat meg,
S az utolsó hangodon át, kileheled lelkedet,
Megöltelek...
De nem bántam meg.